22.fejezet-Éjszaka

*Kata szemszöge* Miután elaludt lecsúsztattam magamról, betakartam, lekapcsoltam a villanyt, majd nyomtam egy puszit a homlokára, s egy darabig néztem, ahogy alszik, majd engem is elnyomott az álom.
*Ildikó szemszöge* Hajnalban felébredt, majd rá néztem az órára, hajnali 2 óra 37 perc volt rajta. Felültem az ágyban s Katát néztem, szerintem, ha valaki ott lett volna kettőnkön kívül tuti dilisnek hisz. Néztem, ahogyan nyugodtan alszik, s nem érdekli senki és semmi. Végig az járt a fejembe, hogy nem tehetem ezt hisz a diákom meg, hogy szeretem Őt, aztán eszembe jutottak a gyermekeim, s felhívtam a férjem közben pedig kimentem a szobából.
-Szia.
-Szia, Életem, na mi az nem tudsz aludni?-kérdezte nevetve.
-Most ébredtem meg, felkeltettelek?
-Nem fent voltam.-nem láttam, de hallottam a hangjából, hogy mosolyog.
-Anna fent van?
-Megnézem...Igen. Adjam?
-Légy szíves!
-Szia, Anya!-köszönt vidáman.
-Szia, Kincsem! Nem vagy még fáradt?
-Nem az autóban aludtam!-nevetett.-Te Anya miért nem alszol?
-Nem tudok aludni. Bátyád ott van?
-Ő nem jött!
-Hogy mi?-nyíltak tágra a szemeim.
-Anya leteszlek, Apa mondta, hogy aludjunk mindhárman!
-Rendben, puszillak Kicsim!
Felálltam, majd lementem a konyhába, s az járt a fejemben, hogy mi van, ha a fiam mindent látott, gyorsan felmentem megnéztem a szobáját, de üres volt. S mikor kifordultam ott állt velem szembe.
-Szia Dani.-köszöntem enyhén rémülten.
-Szia Anya!-mondta unottan.
-Mióta vagy itthon?
-Most jöttem!-felelt.-Mit kerestél a szobámba?-vonta fel a szemöldökét.
-Ja, én csak..most tudtam meg, hogy nem mentél el Apáddal, s megnéztem, bent vagy e!-mondtam majd nyeltem egyet.-Voltál ma már itthon?-néztem rá, s csak reménykedtem, hogy nem látott semmit. Nem felelt egyből csak gonoszan rám mosolygott.
-Mi van Anya? Mit kellett volna látnom?
-Semmit fiam!-feleltem.
-Tán azt, hogy valahova nagyon csinosan mentél?
-Csak egy megbeszélésre.-mondtam megkönnyebbültem.
-Drága Édesanyám, miért nézel engem hülyének?
-Ezt most, hogy érted Fiam?-rémültem meg.
-Mindent láttam, tudom, hogy jött hozzád egy lány, vacsoráztattok, csókolóztatok és, hogy most a szobádban van! Ezt nem kellett volna látnom?-kérdezte.
-Igen..vagyis nem!-feleltem, aztán megráztam a fejem.-Ne mond el Apádnak, kérlek!
-Mit kapok, ha nem mondom el?
-Amit csak kérsz!-vágtam rá.
-Oh, amit csak kérek..Még gondolkodom rajta!-felelte és a szobájába indult, mire elkaptam a kezét.
-Ígérd meg, hogy nem mondod el Apádnak!
-Rendben, megígérem!-felelte.-De hadd menjek most már aludni!-mondta, s kihúzta kezét fogásomból.-Te is menj aludni, mert szörnyen fogsz kinézni reggel!-nevetett majd bement a szobájába.
Bementem a hálószobába, majd befeküdtem Kata mellé és nyomtam egy puszit a homlokára. Elkezdtem cirógatni, mire fordult egyet.
-Mért nem alszol Picim?-kérdezte fáradt hangon.
-Ne haragudj, nem akartalak felkelteni.-feleltem neki.
-Valami baj van?-nyitotta ki a szemét.-Na Picim, miért sírsz?-kérdezte rémülten.
-Nem sírok én csak..jó de sírok..-fakadtam ki teljesen.-A fiam látott minket csókolozni, sőt mindent. Drágám nem lehetünk együtt, ha a férjem megtudja nekem végem.-szipogtam, majd közelebb bújtam hozzá.
-Ne sírj, kérlek. Megértem! Ha tényleg ezt szeretnéd akkor holnap reggel haza megyek és megpróbállak elfelejteni.-mondta komoly hangon.
-Szeretlek!-csókoltam meg.-Jobban mint a férjemet, de nekem ő és a gyerekeim a biztos pontok az életemben, te viszont még gyerek vagy.-sírtam tovább.
-Szeretlek én is, és pont ezért elfogadom, hogy így döntesz. De most már tényleg ne sírj.-mondta már sokkal szomorúbban.-Aludj Kicsim. Jó éjszakát!-mondta és még közelebb húzott magához, én pedig kiélveztem hogy most töltöm az utolsó éjszakát a karjai közt.